A nagy hír

   Éppen napi teendőimet végeztem, a táncteremben gyakoroltam a tanárommal Loui-val, hogy nehogy már egy botlábú hercegnő legyen belőlem. Egyáltalán nem élveztem az egész hercehurcát. Inkább feküdtem volna a szabad ég alatt felhőket nézegetve vagy csak sétálgatni a csodaszép kertünkben. Hiszen mire van ez az óriási birtok, ha nem arra, hogy körbejárjuk? Biztos nem arra, hogy itt bent poshadjak és szomorkodjak az elvesztegetett idő miatt.

   - Yelena, úgy látom elkalandozott a figyelme! - pirított rám a tánctanárom. - Kérlek, figyelj jobban, különben nem lesz ebből semmi.

   - Bocsánat, igyekszem.

   - Helyes, helyes. 

   - Yelena, kérlek gyere egy pillanatra! - Anyám szólt az ajtóból, mire hátrapillantottam és figyelmesen hallgattam. - Egy fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled.. Az apáddal együtt.

   - Egy pillanat és megyek is.

   - A nappaliban várunk, de igyekezz! - Azzal sarkon fordult, és elegánsan eloldalgott smaragdzöld ruhájában. 

   Elgondolkodtam egy pillanatra. Mit akarhatnak a szüleim? Elég ritkán szoktunk így összeülni, hiszen bokros teendőik között alig találnak rám időt. Amikor pedig így összeülünk, akkor tényleg nagyon fontos dologról van szó. Múltkor például azért ültünk össze, mert a nagyi meghalt és a temetését kellett megbeszélni. Utána órákig bömböltem a szobámban. Nagyszerű nő volt, az egész birodalom imádta őt. Óriási veszteség ért minket a halálával.

   Amikor betorpantam a szobába, anya és apa már a fotelben ültek. Anya keresztbe tette lábát, keze a térdén nyugodott és óvatosan tördelte azt. Ideges volt. Ahogy apa is. Lábával dobolt a padlón, míg arcán apró izzadságfoltok jelentek meg. Érkezésemre felkapták fejüket.

   - Végre, hogy itt vagy! - állt fel anya. - Mint már mondtam, egy nagyon fontos dologról szeretnénk veled beszélni.

   Apa megköszörülte a torkát, majd ő folytatta a beszédet.

   - Tudod, mindjárt itt lesz a szülinapod. Tizennyolc éves leszel - pillantott rám. - Ez egy jelentős év, tudod te nagyon jól. Anyád és én nem sokáig leszünk már trónon. Eljárt felettünk az idő és ideje, hogy felkészítsünk téged egy birodalom vezetésére. Emellett a megfelelő társat is meg kell találnunk a számodra, hiszen egyedül nem vezethetsz ekkora népet. Az embereknek egy férfi is kell a trónra, így biztosítva a megfelelő uralmat. 

   Kiakadtam. Nekem egy szóval sem mondták, hogy amint tizennyolc leszek, férjhez is adnak. Jó, tudtam, hogy kell nekem egy pár, de azt nem, hogy ilyen hamar. Azt hittem még van addig időm. A szabadságnak. Az életnek. A tapasztalatszerzésnek. De úgy látszik tévedtem.

   - De én még nem akarok férjhez menni! Élvezni akarom az életet. Nem vagyok még kész egy ekkora feladatra, pláne nem arra, hogy férjhez menjek.

   - Ne szólj közbe, Yelena! - szidott anyám.

   - De...

   - Ne feleselj,hallgasd végig apádat!

   Nem mertem többet visszaszólni, így lassan leültem és csöndben vártam a folytatást.

   - Szóval... Holnap kihirdetjük, hogy eladósorba kerültél, melynek tiszteletére a birodalom összes férfija, ki elmúlt tizennyolc éves, megkeresheti kegyeidet és megküzdhet érted. Egy partit is rendezünk majd a közeljövőben, melyre meghívunk minden ilyen férfit és mindegyikkel beszélgetned kell majd egy picit. Ha valamelyiket szimpatikusnak találod majd, szólj nekünk és szervezünk pár összejövetelt, hogy jobban is megismerkedhessetek. Viszont! Mi is megfigyeljük a kérőidet ezen a partin és csak az általunk is elfogadott jelentkezők közül választhatsz. A továbbiakat még meglátjuk, szerintem ez is éppen elég információ volt most számodra. Menj a szobádba és gondolkodj egy picit. Vacsoránál találkozunk.

   Sokkot kaptam a döbbenettől. Néma csendben, halálra vált arccal sétáltam ki a teremből. Csak a ruhám suhogása hallatszott. Éreztem szüleim tekintetét a hátamon. Nem gondolják ők sem, hogy sikerülni fog. Éretlen vagyok még ehhez, de nem tudnak mit tenni, kell az utód, különben szétesik a birodalom. Azt pedig senki sem akarja.

   A következő nap végig ezen a beszélgetésen törtem a fejemet. Egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt az egészet. Ezt az óriási kötelezettséget, amit egy pillanat alatt rám akasztottak. Mégis hogy gondolhatják? Még csak hercegnőként sem tudok viselkedni. Tudják, milyen neveletlen vagyok és mennyire utálom a szabályokat. Ahol csak tudom, megszegem őket, majd miután megszidtak, megígérem, hogy többet nem csinálok ilyet. Persze ezt sosem gondolom komolyan és ezt mindenki más is tudja, de hát ilyen a természetem. Nem tudok ellene mit tenni. És nem is akarok. Ez vagyok én és én szeretek ilyen lenni.
   A szobámban ültem és csak bámultam ki a fejemből. Semmihez sem volt kedvem. Csak néztem ki az ablakon. Kintről madárcsicsergés hallatszott és látni lehetett, ahogyan a lágy szellő fújja a fák lombkoronáját. A madarak olyan szabadok voltak. Oda mennek és azt csinálnak, amit akarnak. Senki sem szab nekik gátat. Csak élnek és sodródnak az árral. Jobban mondva a széllel.
   Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a székről, az ágyamhoz léptem és felkaptam a lepedőt. Kötöttem rá néhány csomót, kiszaladtam az erkélyemre és a régi, jól bevált módszerrel megszöktem a szobámból.
   Akár az ajtón is kimehettem volna, de anyáék nem szeretik, ha a kertben mászkálok. Mert az nem hercegnős. Koszos lesz a ruhám, ha végighúzom a földön és ki tudja milyen bajba keverednék. Hiszen köztudott, hogy nem tudok viselkedni.
   Ezért választottam ezt a megoldást. Így a szüleimmel sem kellett bájcsevejbe keverednem és amúgy sem akartam most társaságot.